„Végül is cukormentes.” – az önigazolás bűnös gyönyöreiről | FIRST-LINE
2022-03-02 |
...
Lelkünk mélyén mindannyian szeretnénk hinni abban, hogy jó emberek vagyunk, a jó oldalon állunk és jó döntéseket hozunk.

➴ Szerző: Kovács Orsi ➤

Hiszen abban a tudatban tudunk csak létezni, hogy a döntéseinknek racionális oka van és minden következmény ellenére azért mi mégiscsak rendes, tisztességes emberek vagyunk.

Ez a magunkról alkotott kép azonban nem fér össze a másoknak testi vagy lelki fájdalmat okozó cselekedetekkel, hiszen „a jó emberek nem ártanak másoknak”. Ilyen esetekben beszélünk kognitív disszonanciáról, ami egy azonnali feloldást kívánó feszültségállapotot jelent az egyénben, melyet az egymással összeegyeztethetetlen alapvetések párhuzamos jelenléte okoz. Ahhoz, hogy helyre álljon a belső rend, muszáj csökkentenünk a bennünk lévő ellentmondást. Igyekszünk tetteinket magunk előtt is igazolni: „Megérdemelte.” „Nem akartam bántani, de nem hagyott más lehetőséget.” „Csak a hasznára vált, ebből majd megtanulja.” „Én csak jót akartam neki.” „Meg kellett tennem.”

Milyen felszabadító élmény is levedleni magunkról a lelkifurdalás vállunkra nehezedő köpenyét és egy pillanat alatt belecsobbanni az önigazolás hűsítő vizébe! Mit tehetünk mi arról, ha a másik képtelen értékelni az önzetlen gesztusunkat, amivel mi elhozni kívántuk számára a megvilágosodást? Valójában nem is mi bántottuk meg őt, hanem ő volt az, aki megbántódott!

Bizony, könnyen bemegyünk a málnásba, ha az önmagunkról alkotott pozitív képünk a tét. A szociálpszichológiai kísérletek arra engednek következtetni, hogy az önigazolás nem egy személyiségbeli defektus, ami valakiben van, valakiben pedig nincs. Az, hogy az önképünk, így vagy úgy, de állandó legyen, hogy legbelül értékesnek érezzük magunkat olyan, mint bármely más szükségletünk. Ha éhesek vagyunk, eszünk, ha álmosak vagyunk, alszunk, ha pedig úrrá lesz rajtunk a kétely, hogy jó emberek vagyunk-e, akkor rögvest megkeressük magunkban a rossz tetteink mögött rejlő nemes célt, becsületre méltó motivációt.

Az önigazolás éppen úgy megjelenik a saját magunkkal való viszonyunkban, mint a társas kapcsolatainkban. „Végül is cukormentes volt.” „Le kéne szokni, de megnyugtat.” „Oké, lestrapált vagyok, de a lakás mindig csillog.” Mi is rejtőzik az ilyen mondatok mögött? Nyilván mindenki tisztában van azzal, hogy az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás és egyéb káros szenvedélyek, önmagunk elhanyagolása rossz dolgok. Ártunk velük önmagunknak, ugyanakkor egy másik jelentős szükségletünket elégítjük ki a segítségükkel. Hiszen a rossz szokásaink, pótcselekvéseink valamit ellensúlyoznak, valamilyen hiányt fednek el, ami sokszor az alacsony önértékelésben gyökerezik.

Az a gondolat, hogy magányos vagyok, vagy nem szeretem magam eléggé ahhoz, hogy a délutánokat ne a kanapén szétfolyva töltsem, egy tábla csoki társaságában eléggé le tudja húzni az önértékelést. Az már inkább elfogadható indoknak tűnik, hogy „azért eszem, mert imádom és boldoggá tesz”. Máris nem vagyok egy magányos, ordas csokizabáló, hanem egy olyan ember, aki képes tenni a boldogságáért. Mennyivel szebb kép, nem igaz? Az üres csokipapírok meg majd csak eltűnnek valahogy, mint erdőben a vadnyom és nem kell azzal foglalkoznom, hogy miért is kell Boci csokival boldoggá tenni magamat.

Az, hogy mennyire vagyunk képesek szembenézni a döntéseink súlyával, hogy mennyire vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy hibázhatunk jórészt azon áll vagy bukik, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük önmagunkat. Minél kevésbé vagyunk képesek befogadni a külvilág visszajelzéseit, annál inkább csak a saját nézőpontunkra hagyatkozhatunk. Az önreflexió, ami a visszajelzések és a megélések feldolgozása nyomán fejlődik, egy őszintébb kapcsolathoz vezet önmagunkkal.

Minél felkészültebbek vagyunk, annál kevesebb eséllyel tudjuk elbódítani magunkat önigazolás félrevezető trükkjeivel, megtanulunk bocsánatot kérni – akár önmagunktól is -, és idővel megértjük, hogy nekünk is úgy célszerű másokkal - és magunkkal is - bánnunk, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak.

Kapcsolódó képzés:

Minden cég megérdemli a nemcsak jó, hanem kiváló vezetőket. De kiből is lesz kiváló vezető? Egyesek szerint vezetőnek születni kell. Szerintünk a vezetői alkalmasság egyik része a képesség, amelyet veleszületett adottságok, hajlamok, szerzett tapasztalatok határoznak meg. De bizony gyakran előfordul, hogy olyanok is vezetői szerepkörbe vágynak, vagy kényszerülnek, akiknek ezen adottságaik kevésbé fejlettek. Belőlük is lehetnek felkészült és agilis vezetők, amennyiben képesek tudásukat fejleszteni, saját tevékenységükre reflektálni, hibáikból, gyengeségeikből tanulni, akik nyitottak a folyamatos változásra, tehát motiváltak.

Engedélyszáma: E-001374/2015/D003

Rengeteg teszttel, kérdőívvel találkozhatunk a neten ebben a témában.  Ez is azt mutatja, hogy sokan keressük, hogyan működhetnénk jobban, okosabban ebben a világban. Már gyerekként, tinédzserként is találkozunk az önismeret iránti igénnyel, de felnőttkorban, a családalapítás, a munkahelyen kialakuló kapcsolatok igazán indokolttá teszik, hogy megismerjük igazi valónkat. Ki vagyok én? És ki nem vagyok biztosan? Ahogy egy tartós fogyasztási cikkhez kapunk használati útmutatót, vajon kapunk, kaphatunk-e saját magunkhoz?

Engedélyszáma: E-001374/2015/D009

Jelentkezés

Jelentkezés

Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.